1825. szeptemberében egy sajátos mű jelent meg a magyar irodalmi életben, amely tulajdonképpen a reformkori irodalom kibontakozásának lett a kiindulópontja. Ez volt Vörösmarty Mihály műve, a Zalán futása. A korabeli irodalmi közvéleményt ugyan nem érte váratlanul, mert maga a költő tudósítja barátait keletkezéséről, s a Kovacsóczy M. által szerkesztett Aspasia első és utolsó számában megjelent mutatványként néhány sora. A fogadtatás ellentmondásos volt: lelkesedés és fanyalgás egyaránt kísérte, és ennek megvolt az oka. A mű eltért a klasszikus eposzi mintától, s nem jellemezte Kisfaludy Károly, Dugonics András vagy Czuczor Gergely kissé fellengzős hazafisága se. Az eposzi műfajhoz képest meglepő líraiság, személyesség és a megszokott túlzó pátosszal szemben elégikus hangvétel jellemezte. A korabeli kritikák ezt mindjárt észrevették, s míg a mesét kissé tartózkodva fogadták, a megjelenő újszerű költőiséget a mű erényéként értékelték. Megérezték a cselekmény bonyolításában azt a kettősséget, hogy a közösség sorsát eldöntő alpári csata köré szerveződött cselekménysor mellett van egy másik, a harcoktól földrajzilag is elkülönülő területen, a Bodrogközben folyó cselekménysor. Ehhez egy szerelmi szál is kapcsolódik: az egyik hős, Und vezér fia, Ete és Huba vezér lánya, Hajna között.
    Ha magát a művet még alaposabb elemzés alá vesszük, akkor kiderül, hogy sokkal mélyebb és összetettebb ez az alkotás, mint azt első olvasásra vélnénk. Ha témáját tekintjük, akkor úgy tűnik, hogy tárgya a honfoglalás döntő harca: Zalánnak, a meghódítandó terület vezérének a megfutamítása - egyetlen hatalmas katonai hőstett. Ha a költői célt kutatjuk, akkor azt már az előszóban megtaláljuk. Vörösmarty a magyarság – s nem felejtsük el, ez 1825-ben csak a nemességet jelenti! – „régi dicsőségét”, hősiességét akarja feleleveníteni, hogy ezzel vállalja költői feladatát, ébressze és emelje fel nemzetét.
    Ez az a korszak a magyar történelemben, amikor a magyarság válaszút elé került: vagy folyatja régi életmódját és elpusztul, vagy vállalja a történelmi kihívást, és cselekszik. Vörösmarty szeretné, ha nemzete a cselekvést választaná. Az eposz grandiózus költői tanúságtétel a magyar fegyverforgatás művészetéről, bátorságáról, dicsőségéről, a nagy elődök harci készültségének, katonai erejének monumentális felmutatása.. Nem véletlenül került a mű középpontjába a katonai erények dicsőítése és a honfoglalás, mivel a magyar nemesség számára ez a történelmi tett jelentett hivatkozási alapot az előjogokra, és az itt élő népek feletti uralomra. Ezzel a felfogással Vörösmarty is azonosul, s bár némi fenntartással, de megszólaltatja a magyar nemességben élő hangulatot, a régi dicsőség siratását, és bizonyos szkepticizmust a jövőt illetően. S ezzel a honfoglalási téma beleágyazódik a megírás idejének gondolkodásába, világnézeti kérdéskörébe. Sajátos életérzésbeli, hangulati, gondolati tények ezek elsősorban, de csak magánlevelezésekben, publikációk itt-ott elejtett megjegyzéseiben érhetők tetten, mintha még nem értek volna meg arra, hogy irodalmi formát kapjanak. A Zalán futásában egy epikai téma kifejtésekor jelennek meg, s ezzel átlírizálódik az epikai téma. Nincs objektív távolságtartás, minden a költő szubjektív egyéniségén keresztül jelenik meg. Ez hozza a sajátos romantikus stílust. Ennek a hangulatnak és világérzésnek a középpontjában a Horváth János által egyetemes részvétnek nevezett mozzanat áll. Ennek az elemei és összetevői kielemezhetők a mű stílusából, mert mindenik ott jelenik meg a képekben, a szavak, a mondatok használatában, a hangvételben.
    Ennek az újszerű világérzésnek összetevője egy kozmikus világkép. Ebben a korban más népeknél is jelennek meg eposzok, hasonló motívumokkal, a régi hősök megéneklésével, a múlt dicső tetteinek felelevenítésével akarják a közép – európai népek is öntudatukat erősíteni az önálló nemzetté válásért folytatott küzdelmükben. De míg ezeket szűk nemzeti szempontok jellemzik, Vörösmarty a történelmet, a nemzetet és az egyént kozmikus távlatba helyezte. Úgy érzi, itt zajlik a történelem, melynek elszenvedője az egyén.
    Problémát okozott a korabeli olvasóknak – s a későbbieknek is – hogy a mű zsúfolt volt csatajelenetektől, és nehezen látszott felfejthetőnek a mű szerkezete, a cselekmény menete. Maga a mű megközelíthető volt a klasszikus és barokk eposzok szerkesztési módja szerint, azzal, hogy odafordulással: segélykéréssel és témamegjelöléssel indul. S már ebben is van újdonság, mert Vörösmarty a „régi dicsőséget” szólította meg, s támaszul a nemzethez fordul. Van persze a műben seregek felvonultatása, előcsatározások isteni beavatkozással, haditanács a végső összecsapás előtt, áldozat bemutatása, önfeláldozás és magának a döntő csatának részletezett leírása, de mindez olvasható a hagyományos epikai szerkesztés mozzanatai szerint is. A mű szerkezetét mégsem ez adja, hanem ennél egy jelentősebb mozzanat, ami alapján teljes egészében felfejthető a költői üzenet. Az eljárásmód nem új, azoknál a klasszikus eposzoknál – Vergilius, Homérosz - is észrevehető, melyek Vörösmarty számára is forrásként szolgáltak. Ez sem véletlen, mert a korabeli nemesség klasszikus műveltségű volt és az ebben megjelenő pátosz jelentett számára egyfajta szellemi támasztékot törekvéseinek kifejezésére. Közismert, hogy milyen nehezen olvasható Homérosz Odüsszeiája, nehezen ragadható meg az epikai műveknél megszokott cselekményvezetéssel, mert nem arra, hanem a hazatérő hős toposzára épül.
    Vörösmarty eposzát a korában népszerű ciklikus történelemszemlélet logikájára építi fel, látomást ad a történelemről. Herderhez kapcsolódva ábrázolja egy nemzet, Zalán népének hanyatlását és egy nemzet, a magyarok felemelkedését. Vörösmartyt a történelemnek ez a kíméletlensége fájdalommal tölti el, és mivel egy hanyatlásban levő nemzet fiaként tekint vissza a honfoglalásra, érzi, hogy ez a törvény saját népére is vonatkozik. Ennek drámai kifejezése is megjelenik a műben, amikor Hadúr – ez a kegyetlen isten – veszni hagyja az értékes egyéneket, közömbösen elfordul a pusztulóktól s csak azokat segíti, akik a történelem menetének irányába cselekszenek. Ezért is van az a sajátossága a műnek, hogy Vörösmarty részvéttel szemléli Zalán népének pusztulását. Már a korabeli kritika felrótta ezt Vörösmartynak, mondván, hogy a mű főhőse nem a honfoglaló magyarság, hanem Zalán, hiszen a cím maga is ezt sugallja. De a magyarok ellenségei között sok negatív figura jelenik meg, s igazi bűnüknek az erkölcstelenséget rója fel.
    A költőnek ebben a műben egy ellentmondásos helyzetet kell feloldania: van egy pesszimista történelemszemlélet, van egy elkorcsosult nemzet, és ebben a helyzetben ennek a nemzetnek kellene valami felrázót, biztatót mondani. Vörösmarty hisz benne, hogy a példa felmutatása fontos, s hogy az eposz önmagában is hatásos, megrázó erejű lehet, ennek a műben is hangot adott. Amikor az énekes Huba tetteit eleveníti fel az I. énekben, Etének eloszlanak kétségei, és az ének tettekre serkenti, vagy amikor a VI. énekben Lehel Ügek történetéről énekel, azzal Árpádot erősíti meg feladata vállalásában. De ez is ellentmondásos, mert éppen az V. és VI. ének jelenti az eposz mélypontját, amikor még nem dőlt el semmi, még minden lehetséges, és itt jelenik meg a történelem elkeserítő kritikája. Az V. énekben, amikor a magyarok halottaikat temetik, harcba keverednek a Zalánt segítő bolgárokkal, itt a történelem nem hősi tettekben, hanem kicsinyes torzsalkodásként jelenik meg, és véres komédiává züllik.
    Vörösmarty ennek az ellentmondásnak feloldására sajátos módszert választ. A fősodorhoz egy mellék cselekményszálat és egy új helyszínt kapcsol, amely Ete és Hajna szerelmi története. Hozzájuk kapcsolódik Délszaki Tündér reménytelen vágyakozása, területileg pedig a Bodrogköz. Ha valaki itt a Bodrogköz megjelenítésében a honfoglaláskori magyarok mindennapi életéről és szokásáról akar plasztikus képet kapni, csalódni fog. A terület kiválasztása azonban nem véletlenszerű, hisz az eposz egyik ősforrása Anonymus Gesta Hungarorumja, amelyet 1746-ban találtak meg s több fordításban is ismertté vált. Vörösmarty innen vette át a nevek nagy részét és a bodrogközi helyszínt is. Innen került Tarcal története az eposzba, szó esik haláláról is. Anonymus részletesebb leírást ad a növényekről, vizekről, az itt élők szokásairól, mint Vörösmarty, s hogy azok mennyire nem kitalációk, azt a mostanában feltárt karosi leletek is igazolhatják.
    De a földrajzi hely kiválasztásának nem ez a funkciója Vörösmartynál. A műben az evasio – a harcokból való lélektani elvágyódás – kielégítője ez a szál, s ugyanakkor lehetőséget teremt az idill megfogalmazására, és lélektani-, természeti és költői szépségek felmutatására is. Itt szállnak meg a műben a nők, az öregek és a gyerekek, a nép, mely új hazára vár, s melynek jövőjét a harcosok biztosítják:

A műben az itt élők- közülük is kiemelve Hajna - azok, akik ezt a történelmi ellentmondást, a történelem könyörtelen ciklikusságát feloldani hivatottak. Hajna azzal, hogy Etéhez kapcsolódik, s a Délszaki Tündér lírai, de elvont szerelmével szemben a földi szerelmet választja, és nőtársaival egyetemben a nemzet jövőjét biztosítja. Ezt jelzi az is, hogy már az I. énekben Vörösmarty külön szól róla: szerinte azért méltó a megéneklésre, mert tőle születnek a jövendő hősök, akik a hazáért fognak küzdeni. Nem olyan elszigetelt ez a történet, mint ahogyan azt a korabeli olvasók érzékelték. Minthogy a Bodrogközben élő embereknek a műben funkciója is van, sorsuk ugyanolyan fontos, tehát, mint az alpári csata kimenetele.
    Bodrogköz háromszor kap központi szerepet a műben. Először az I. ének végén, amikor megismerkedünk az öreg Hubával (és gyermekeivel), aki az itt elszállásolt magyarok vezetője. Lányának, Hajnának szerelmében Vörösmarty rejtetten Perczel Etelka iránti szerelmét énekelte meg. Külön értéke ennek a résznek Hajna Bodrogban való fürdőzésének finoman erotikus leírása, s Délszaki Tündér esengése, melyben Vörösmarty szólal meg:

   A Bodrogközben azokról a magyarokról kapunk képet, akik az őshaza idilljéből most a feladatok vállalására kész állapotba léptek. Ezt Vörösmarty azzal mutatja meg, hogy szembeállítja Lehel fiatalságát Huba gyermekeinek fiatalságával: Lehel gyerekként sípot kapott, melyen önfeledten játszott, s amelyet csak felnőttként cserélt harci kürtre, Huba gyermekei pedig azonnal fegyverrel játszanak, mert harcokra születtek. Itt is megjelenik - különböző nemzedékeken keresztül érzékeltetve - a történelem menete: a születés, a gyermekkor, a felnőttség és az öregség szakaszainak bemutatása.
   Másodszor az V. ének első részében válik fontossá a Bodrogköz, amikor a fegyverviselő férfiak távollétében a pórok megtámadják őket. Zalán népének ilyen megnevezése két okra vezethető vissza. Egyik forrása a nemesi szemlélet, mely úrnemzetet és pórnemzetet különböztetett meg. Elfogadott volt, hogy a harc során egyes nemzetek területeket foglaltak el, népeket igáztak le, s az ebben vesztesek – mert minőségileg gyengék voltak – pórnemzetté váltak. Ezt nem Vörösmarty találta ki, akkoriban a Tudományos Gyűjteményben ismeretlen szerző két cikkben is foglakozott a honfoglaláskor itt található népekkel, melyeket így jelölt meg. A mi szempontunkból itt elsősorban az a lényeges, hogy még nem kezdődött meg a döntő ütközet a magyarok és Zalán népe között, s ebben a helyzetben a nem harcoló magyarok mégis a pusztulás szélére kerültek. A magyarság veszélyeztetettségének megfogalmazása ez az eposzban. Annak is megvan a művön belüli szerepe, hogy ebben az összecsapásban Hajna eltűnik, az apja hiába keresi. A VI. ének végén Délszaki Tündér megmenti ugyan Hajnát, aki ekkor is elutasítja szerelmét. Délszaki Tündér az eposz mitológiájában az Éj és a Hajnal fia, ő előlegezi meg a Hajnalt, jelenlétével most késlelteti kibontakozását. Ezzel menti meg Hajnát, de közben a világrendet felborítja, emiatt Hadúr megbünteti, elpusztítja. A jelenet leírásban a finom szépség, a könnyedség, a líraiság fejeződik ki, pedig a Délszaki Tündér áldozatáról van szó:

    Ennek az a magyarázata, hogy a történelemnek a pesszimisztikus felfogása lélektanilag kiváltja a költőből az egyedi emberi létezés értékességének a fokozódását, a líraiság utáni vágyat.
    Példa ez arra is, hogyan születik meg Vörösmarty költői nyelve. A nyelvújítás és a régi nemesi nyelv küzdelmében ő az összegző, aki mindkét vonal értékeit egyesítette. Az alkotás közbeni lelki folyamatban a kialakult hangulatokhoz, vágyakhoz, érzésekhez teremt új nyelvet.
    Délszaki Tündér tragikus sorsa azt bizonyítja, hogy a történelem menetében az élettől idegen szerelem nem fogadható el. Hajnának ez a választása reményt jelent a magyarság sorsának továbbvitelére. Most már csak a Bodrogközben levőket kell megmenteni. Hajna felkeresi Etét, aki csapataival elindul a Bodrogközbe.
    Harmadjára a döntő harcok előtt, a IX. énekben jutunk el a Bodrogközbe, ahol egy ismételt pór támadásról értesülünk, amelytől két öreg, Tűzima és Huba próbálja megmenteni az ittenieket. A legnehezebb percben jelenik meg Ete a csapatával, s elpusztítja a támadókat.
    Itt is van egy sajátos epizód. Egy tragikus sorsú pór csak fia elvesztését akarta megtorolni, s ő is életét vesztette.
    A győzelem után egy rövid idill következik Huba asztalánál. Külön jelenet Ete és Hajna egymásra találása, melyet a távoli csatazaj zavar meg. Ete úgy érzi, őt hívja ez a csata, a döntő ütközet. Ez vezet vissza majd bennünket a főszálhoz, és Vörösmarty nemzetsors felfogásához.
Vörösmarty már a mű elején bemutatja Árpádot, aki Hadúrtól győzelmet kért, ami a döntő összecsapásban teljesült. De Hadúr kétértelműen teljesítette a kérést, s Vörösmarty ezzel a magyar történelemre utal: Árpád olyan győzelmet nyert el, aminek eredménye nem a béke, hanem az örökös küzdelem lett. Ete is ezt mondja ki: harcok nélkül nem tudunk élni, erre vagyunk kényszerítve.
   Hajna és Ete egymásra találása biztosította a magyarság további sorsát, s az alpári győzelem pedig megteremtette ehhez a helyet. A végső csata leírásában Vörösmarty a történelmet leplezi le: nem egyenrangú felek küzdöttek benne. Zalán népének lemészárolása után Zalán megfutamodott, és átadta a területet a magyaroknak a további küzdéshez.. .
 

Széphalom 15. (2005.)